Dolomitok via ferrata (2011. július 26-30.)

Hogy mi is az a via ferrata? „A via ferrata (jelentése olaszul: vas út; németül: klettersteig) olyan hegyi út, amelyen előzetesen felszerelt létrák, lépcsők, hidak és fémkábelek segítik az előrehaladást (a kiépítetlen részek csupán képzett sziklamászók számára elérhetőek). A Via Ferrata túrázás is némi gyakorlatot, fizikai állóképességet és megfelelő felszerelést igényel. Mivel ezek az utak gyakran nagy magasságokban vezetnek, a tériszony leküzdése az ilyen jellegű túrák elengedhetetlen része.” (forrás:Wikipedia.org)

Na ez a hivatalos definíció, a nem hivatalos pedig az, hogy olyan utak, ahol minden erődet, ügyességedet bele kell adnod, hogy fenn maradj a sziklán (az út nehézségétől függően), tuti izomláz kialakító, néha majrézó, de legtöbbször a gyönyörtől elaléló utak ezek. Sok évvel ezelőtt hallottam erről először, de csak idén gyűlt össze bennem a bátorság, hogy kipróbáljam magamat ebben a műfajban is. Az első próbát a Rax-on tettük kis társaságunkkal. Ha igaz, erről is lesz majd beszámolónk. (Igaz Andi? :-))

A lényeg a lényeg, hogy nekem ez olyannyira megtetszett, hogy kapva-kaptam a lehetőségen és jelentkeztem egy vezetett Dolomitok via ferrata túrára. Rá tudtam még erre venni Csabit, Emit és Janit is, így egy kocsival céloztuk meg Cortina d’Ampezzot.

Cortina egy gyöngyszem a Dolomitok szívében, mindig mindenhol megemlítik, hogy az 1956-os téli olimpiát rendezték meg ott, nem mellesleg innentől származtatják a turizmus fellendülését. Itt mindent lehet, ami szem szájnak ingere, túrázni, hegyet mászni, via ferratázni, bringázni és persze télen síelni és még ki tudja, mi minden várhat rád. A város egy medencében fekszik, körülötte pedig mindenhol 3000 méter feletti hegyek emelkednek. Most jártam itt harmadjára, de most is elkápráztatott a szépségével a hely.

Már kedden elindultunk és egy hosszú út után este érkeztünk meg és állítottuk fel sátrainkat az egyik kempingben.

Másnap igazi pihenős, akklimatizálódós napot tartottunk, mert a késői ébredés után, bőséges reggeli, meg némi költözést követően Cortinai városnézésre indultunk. Épp csak azt felejtettük el, hogy bár igen erős osztrák hatás érződik ezen a vidéken, azonban a mediterrán sziesztát csak nem hagyják ki, így aztán dél körül majd minden bolt bezárt több órára. No, de sebaj, kitaláltuk, hogy akkor meg menjünk el és nézzük meg a Monte Cristallo-hoz vezető felvonót, mert ma még szuper az idő és, hátha lesz valami szépséges kilátás.

Mire persze odaértünk a Rio Gere menedékházhoz, ahonnan a felvonó indult, kiderült, hogy az pár perc múlva leáll, így már nem volt alkalmunk oda felmenni. Ellenben összefutottunk egy magyar lánnyal, aki épp lejött és elmesélte, hogy fent jégeső és elég rossz idő volt. Ez minket is kissé nyugtalanná tett, mivel másnapra ide volt tervezve az első ferrata túra. Tény mi tény éjszaka eléggé lehűlt a levegő, már szinte mindent magunkra vettünk, amink csak volt, hogy ne fázzunk.

Ivanov Dibona út

Csütörtökön délután találkoztunk a csapat többi tagjával és a túravezetőinkkel is. Zuhogó esőben kaptuk meg a ferrata felszerelésünket, és némi instrukció után megbeszéltük,

hogy nem sokára indulunk. Végül kocsijainkkal a Passo Tre Croci parkolójában álltunk meg és innen egy erőltetett menetben kihagyva a Rio Gerétől induló alsó felvonót, rögtön a középső állomást a Son Forca menedékházat vettük célba. Hát ez az út megtépázta sorainkat, mert abban a tempóban nem mindenkinek sikerült abszolválnia az utat, és így nem sikerült felérni a felső felvonó zárásáig.

Mi is utolsóként futottunk be. A felvonó érdekes volt, ilyet még nem láttam soha sem. Kapszula alakú és maximum két ember fér el benne állva. A beszállás még érdekesebb volt, mert be kell ugrani és amikor már mindketten bent voltunk kívülről ránkreteszelték az ajtót. Libegésünk alatt kifújtuk magunkat és próbáltuk elképzelni az előttünk álló ködbe vesző csúcsokat. Menet közben újra eső, majd jég kezdett kopogni a fémtetőn, alattunk hó lepte a tájat.

Szép kis túra vár majd ránk, gondoltuk. Fent egy olasz úriember szabadított ki ideiglenes börtönünkből, kedélyes „Bon giornoval” üdvözölt kezét nyújtva, hogy kisegítsen a kapszulából. Háromezer méter magasan voltunk, körülöttünk mindenhol felhők és rossz idő. Gyuszi túravezetőnk végül arra a döntésre jutott, hogy mégis elindulunk a Dibona úton, jutunk, ameddig jutunk elven. Beöltözés után fémlépcsőn kapaszkodtunk felfelé, majd rögtön havas sziklák és egy létra következett, ha másért nem a havas csúszós út miatt érdemes volt bekötni magunkat.

Kár, hogy nem sok mindet lehetett látni az útból, mert egyébként biztosan gyönyörű lehet. Egy alagutacska után megtaláltuk a Függő játszmából ismert (mert itt forgatták és robbantották fel a hidat) híres függő hidat. Mivel az ég morcosan megdördült, így nekünk eddig tartott a via ferrata túra és visszafordultunk. A háztól lefelé már csak gyalog tudtunk lemenni, mivel a felvonó már nem üzemelt. Fent hó volt, így lassan araszolgattunk lefelé a kitaposott úton, egészen addig, amíg Gyuszi fel nem vetette, hogy akár le is csúszhatunk. Na így tényleg gyorsabb volt. Hamar a hómező aljára értünk, hamar le is előztem mindenkit.

Majd túravezetőink bemutatták a moréna futás lényegét, amit először csak irigykedve néztem, hogy milyen bátrak és ügyesek, majd Norbi instrukcióit követve én is megpróbálkoztam vele, bár nem is futottam csak lendületesen lépkedtem és ilyen hamar ekkora szintkülönbséget (kb 800 m) soha nem sikerült még megtennem ilyen rövid idő alatt. A kocsikhoz végig esőben jutottunk le.

Torre di Toblin

Pénteken fél nyolckor indultunk az Auronzo házhoz. Gyönyörű napsütéses idő volt és pazar kilátás minden irányban. A házhoz fizetős úton lehet felmenni, ezúttal még térképet is adtak néhány túraajánlattal a díjfizetést követően. A házhoz igen sok kanyaron át vezet az út, fent még nem volt teltház, így rögtön a ház mögötti parkolóban le tudtuk állítani az autókat.

Kényelmes túra következett a Lavaredo házhoz, majd elértük a Locatelli menedékházat is. Közben persze ott sétáltunk a Tre Cime de Lavaredo tornyok mellett. Gyönyörű a hely! A Locatelli háznál aztán kiderült, hogy a ház mögött tornyosuló szikla lesz a mai túránk célja. A háztól még némi emelkedővel értük el a beszállást. Amikor alulról felnéztem csak azt láttam, hogy ez mindenhol függőleges fal, hogy fogunk ezen felmenni?

De hamar látszott, hogy szép lassan araszolgatunk ám felfelé. Ez a ferrata az I. világháború idején épült, az osztrák haderők megfigyelő pontként használták, amelyet csak éjszaka lehetett megközelíteni, különben az olaszok tűz alá vették a helyet. Épp ezért falétrákon lehetett feljebb jutni a hegy rejtett kéményeiben. A mai utat a 70-es években építették ki és emlékül meghagytak néhány fa létrát, de ebből mi nem láttunk már semmit sem, viszont jól felfedezhető volt a géppuska helye.

No a lényeg, hogy ebben az útban 17 létra van, köztük meg szikla. Voltak érdekes helyek, olyan ahol a kéményben terpeszben kellett haladni, már aki tudott.

Én egy oldalon csimpaszkodtam a drótban és vekengtem, hogy, hogy a fenébe fogom elérni a következő létra legalját, ekkor az egyszer gondoltam arra, amikor magam alá néztem a mélységbe, hogy innen simán lezuhanhatnék. De aztán kaptam némi segítséget és leküzdöttem az akadályt. Aztán volt több kitett hely is, létrás és nem létrás, egy olyan is, ahol csak fém lemezkék nyújtották a lépést a függőleges sziklafalon. Na hogy ezt, hogy járták be éjszaka a katonák nem tudom, mindenesetre minden tiszteletem az övék!! :-)

Aztán egyszer csak nem volt már tovább hová kapaszkodni, fent voltunk. Gyönyörű kilátás nyílt innen minden oldalra. Pazar volt! Sok időt nem pihentünk épp egy csúcskeksz elmajszolgatására volt idő és már el is kezdtük az ereszkedést egy másik, a normál úton. Ebben nem voltak létrák, csak sziklák és némi biztosítás. Ezt abszolúlt könnyűnek ítéltem. Mivel előttem lassan haladtak, így kihasználtam a lehetőséget és fotózgattam, havasi csókákat bámultam.

Leérve a Locatelli házhoz a csapat úgy döntött, hogy még megcsinálják az ennél könnyebb Monte Paterno utat. Mi öten úgy döntöttünk, hogy nekünk elég volt mára ennyi, így mi kicsit ücsörögtünk a menedékháznál, majd elkezdett esni az eső. Ekkor megint áldottuk az eszünket, hogy nem csatlakoztunk a túrázókhoz és tovább ücsörögtünk. De mivel Emikéjék úgy gondolták, hogy biztosan egész nap esni fog az eső, és nem érdemes várni, ezért beöltöztünk esőcuccokba és elindultunk az Auronzo házhoz.

A házban rengetegen voltak, de még mi is találtunk helyet magunknak. Remek önkiszolgáló étterem van itt, így mi is beneveztünk némi elemózsiára. Nagyon finom volt minden és élveztük a fűtés áldásos hatását. Mire kényelmesen megvacsoráztunk még a nap is kisütött, ezért gyorsan kiteregettük száradni vizes ruháinkat és élveztük a napsütést és a gyönyörű kilátást. Mire mindenünk megszáradt a hosszútúrázók is megérkeztek.

Sentiero Giuseppe Olivieri és Astaldi

A következő napra a többiek a Giovanni Lipella utat nézték ki, mi azonban úgy gondoltuk, hogy ez túl nagy lépés lenne nekünk, így könnyebb utat kerestem. Persze gondoltam, menjünk mi is a Tofana di Rosis közelébe, így kinéztem a Tofana di Mezzo és Dentro között egy jó kis gerinctúrát. Ehhez fel kellett felvonózni a Tofana di Mezzo 3244 m magas tetejére.

Pompás kilátás nyílt minden irányba. A háztól egy lépcső vezetett fel a ferraták beszállásáig. Itt aztán találtunk némi barikádot, ki volt írva, hogy ne tovább. Azért a csúcsra Janival felmásztunk. Az út, amit kinéztem havas volt, senki sem járt rajta, de a másik irányba többen is jöttek mentek, bár a kalauzunk szerint ez egy igencsak nehéz út, így mi inkább kihagytuk. Alternatív tervként a felvonóval leereszkedtünk egy háznyit a Ra Valles menedékházig. Itt volt némi magyarázkodnivalónk, mivel felfelé jövet csak felfelé vettünk jegyet, gondolva úgyis a ferratán fogunk lejönni. Itt már nem lehetett jegyet venni, így a kedves felvonó kezelők némi gondolkodás után szép napot kívántak nekünk és utunkra engedtek fizetés nélkül!!! :-)

Csabi innen leereszkedett vissza a kocsihoz és mint kiderült a nap végén, tőle sem kértek már pénzt a lefelé útért. :-)

Mi viszont elkezdtük utunkat a Giuseppe Olivieri úton.

Sziklák között, a sípályák mellett haladtunk el. Kiérve a hegy szélére lábunk előtt hevert Cortina és a környező hegyek is. Csodaszép panoráma volt. A ferrata beszállása, az első biztosítás egy meredek szilafalnál kezdődött, ahol szépen leereszkedtünk. Nem sokkal ezután szembejött velünk egy magyar házaspár semmilyen felszerelés nélkül és kicsit beszélgettünk velük. Kiderült ők is ott parkoltak, ahol mi és még az autónkat is látták. Mi tovább ereszkedtünk, néhány helyen volt biztosítás, sok helyen csak sima turistaút. Volt létra is, és persze volt szembejövő forgalom is. Egy családra kellett várnunk elég sokat, akik felfelé küzdötték magunkat, igazából egy kissrác arcáról nem lehetett az örömmámort leolvasni, a többiek vagányan vették az akadályokat.

Rengeteget fotóztunk, mindenféle beállítással, még havasi gyopárt is láttunk, igaz még nem az igazi bokrosat, csak egy-egy kezdődő hajtást és virágot. Végül a Pomedes menedékházig mentünk, ahol megebédeltünk, ki sütit, almát, körtét. Itt némi tanakodást követően bevállaltuk még az Astaldi utat is.

Ez inkább turistaút, mint ferrata, de a különleges szépsége miatt nagyon megéri felkeresni. Attól más a hely, hogy a hegy rétegződései jól látszanak és minden réteg más színű, hol vörös, hol zöld színben játszanak, teljesen más arcát mutatja itt a hegy, mint eddig. Volt még egy érdekes jelenség az út során lent a völgyben elkezdett esni az eső és ez jól látszott, ahogy egy csík vonul át a völgyön.

Hozzánk szerencsére nem ért el. Ahogy lejöttünk a hegyről előbb a Dibona menedékházat értük el, majd némi szintemelkedés után a Duca d’Aosta házat. Innen aztán egy igen meredek sípályán ereszkedtünk le az autónkhoz. Ez volt az egyetlen nap, amikor nem áztunk el!

Szöveg és képek: Margó

És végül egy túratárs által készített videó az útról:

szabadon3

Dolomitok via ferrata (2011. július 26-30.)